Bagi László: Kod Rodan és a Tűz Tizenkét éves korom óta többféle mesterséget kipróbáltam, féléves ciklusokban. Tizennégy évesen kerültem Erif Dorian mester kezei alá, néha a szó szoros értelmében is, persze megérdemelten, hisz játszottam a tűzzel, mind szellemileg, mind fizikailag. Mindig is igyekeztem a tűz közelébe kerülni, inaskodtam a kovácsnál, a gyertyakészítőnél, később a tűzőröknél is, igaz ugyan, mihelyt tizenegyet ütött az óra nekem is nyugovóra kellett térnem. Testvéremmel, Eorl Rodannal, aki lócsiszárként és kocsisként tevékenykedett, gyakran lovagoltunk ki a közeli erdőbe, vagy a tavakhoz úszni, hogy utána kellemesen meleg tűz mellett szárítkozzunk meg. Az édes, vakító, forró tűz mellett. Dorian mester azonban más volt, mint én. Általában véve is különbözött a többiektől. Ő egy másik tűzről beszélt mindig, amit ember szemmel sosem láthat. Mindig azt mondta nekem: - Ej, te ördögök levében fürdő gyerek! Mindig csak a lángokra veted tekinteted, kifelé bámulsz szikrázó csillagszemeiddel abból a buta fejedből. Miért nem keresed meg az igazi Tüzet? És én Kod Rodan pimaszul csak annyit feleltem erre: - Maga meg mindig fagyosan néz, bőrig ázva is inkább vacog, mintsem ide ülne hozzánk a tűzhöz. És persze nemcsak pimasz voltam vele, de hazudtam is. Nemcsak neki, de magamnak is, hiszen perzselő volt a tekintete. De nem fájt, valami olyasmi lüktetett benne, ami mindig megnyugtatott, olyannyira, hogy újabb és újabb csínyeket követtem el. Megégettem a kezem, egy bottal parazsat lőttem mesterem ruhájára, s egy alkalommal kis híján felgyújtottam az erdőt. De mit sem érdekelt. Aztán egy nap, ki tudja miért, hiszen kiskorom óta játszópajtásom volt a kovács lánya, de mikor a szemeibe néztem, éreztem, hogy tűz fut át rajtam. Tűz. Hát nem csak a fa lobban lángra. Hanem a mellkasom és az arcom is… És persze hogy kinevetett. Az az őrült lány… Én meg vöröslő fejjel rohantam el, s összeroskadva ültem le egy fa alá. - Nocsak, tüzet fogott az ifjú úr! – halottam dörögni fölöttem Dorian mester hangját. Amint felnéztem, a szemeibe pillantottam, és lágy lángocskák szóltak hozzám onnan újra. - Ne pityeregj már, no! Elmúlnak a gondtalan gyermekévek, ez az élet rendje. - és mosolygott. - S te ennek örülsz mester? – kérdeztem könnyeimet nyelve. - Igen. Hiszen ez az első szikra, amit nem kovakővel gyújtasz az erdőben – s kajánul vigyorgott hozzá – hanem a szívedben. Elkezdődik a Tűz útja. - Mesélj hát nekem a Tűzről! - Ó, a Tűz! Hányszor megégetett… - Te is csínytevő gyerek voltál, mester? - Kod! Voltam ami voltam, nem tagadom. De most nem erre a bőrt-húst maró, égető fajdalomra gondolok, hanem arra, mi most téged is gyötör. Amíg künn keresed a Tüzet, s nem veszed észre, hogy belül éget. - Pedig érzem… - Hogyne éreznéd, de csakúgy, mint bárki ezen a kerek világon nem keresed annak értelmét. Csak hagyod, hogy égessen. Sok embernek ez a veszte. Örömében vagy bánatában elég, kiég. - Hallottam már, hogy így mondják. – (S most, hogy visszagondolok magamra akkor, látom az együgyű, de ártatlan kisfiút, aki mit sem sejt még az életről, neki az csak egy csodás sütemény, amit a mama készített és fel kell falni, élvezni az ízeit.) - Mondják. De így is történek. Ott belül…, – s a szívemre mutatott. S a könnyek már nem a fájdalomnak szóltak – vagy talán annak is? -, de még inkább annak a szikrának, ami most gyúlt e szavaktól… bennem… - …Mert az igazi Tűz a szívedben van. Ez lehet kénköves, bűzösen füstölgő, gyilkos tűz, éghető anyagra éhesen; de lehet a bátorság, a remény, a hit, a Szeretet. S ez a Tűz világokat lobbanthat lángra, vagy így vagy úgy. S tudod, a legfontosabb, hogy ezt a tüzet te irányíthatod, mert Te magad vagy a Tűz! És ó, mennyire igaza volt és van, ennek a szeretet-tűz-szemű öregembernek. Földi léptékben számolva már elég hosszúra nyúlt életem, mely pillanata a világmindenség ketyegő idejének, már bebizonyította nekem ezt. Hát nem feledem mesterem szavait: - A Tűz benned él, lobbantsd hát vele lángra a világod, de lángnyelvek helyett nyelved szórjon Lángot, szikrák helyett szemed Szikrázzon, s ne a fagyos kezeknek gyújtson kezed tüzet, de a fagyos lelkeknek árasszon Melegséget a te lelked. Így élj! |