Bagi László: A barlang

Elindultam…

 Csak egyszer jajdult fel a hegy, csak egyszer hasadt az ég kékje ketté, s a tûz lángja csak egyszer lobbant sárgán izzót a fáklyán kezemben, de addigra már lépteim hangosan kongtak a barlangban, az ismeretlenben, a sötétségben, ahová elindultam. Kezemben egyetlen lángoló eszköz szórt fényenergiát a köröttem ásítozó, mélán bámuló, bölcsen, csendben pihenõ és vérszomjasan acsarkodó, árnyékok rémeit vetítõ cseppkövekre. Egyetlen fénypont volt nálam és teljes sötétség, de tudtam, valahol éreztem, hogy olyan útra tévedtem, ahol valahol fényesebb tûz vár, nem fáklya lángja, s ez vezet el önmagához akkor is, ha a kihunyt fáklyát magam mögött kell hagynom, s vakon csak a hit botjára támaszkodva, tapogatózva kell is elõrejutnom.

De egyelõre még narancssárga-fehér játékát táncolta végig a fény a barlang falán, s biztonságban – hétköznapi szemmel – egyáltalán nem érezhettem magam a pár megtett méter után, de tudtam, hogy mennem kell, elõre. Fülembe élesen hasított s mégis halkan néhány repülõ denevér útkeresõ hanghulláma, s a kinti világra emlékeztetett a leszálló sötét éjben megszólaló bagoly hangja, mely a törvény értelmében mai energiaadagját keresni megy, vadászatra indul.

A vizes talajon lassan jutottam csak elõre, néha-néha megcsúsztam, elvesztettem egyensúlyomat, mint oly sokszor a kinti világban – villant eszembe -, de nem estem el, bár kapaszkodóm nem volt, csak a fáklya a kezemben. A fáklya. Visszanéztem, de a barlang bejáratát már nem láttam. Elnyelte az éjszaka, magába itta? Vagy már én haladtam oly messzire, hogy nem látom? Nem tudhattam, de oly mindegy, ott van most is, visszamehetnék bármikor, de az túl egyszerû lenne, s mit tudnék meg? Hogy megint meghátráltam, uram a félelem. Nem. Gondolataimban már nincs is bejárat, nincs kijárat, csak az, amiért jöttem, amit meg kell találnom. Én itt vagyok, s mintha nem is egyedül lennék, valakivel, ugyanakkor önmagammal folytatok menet közben értekezést, miközben nem tévesztem el a kisebb-nagyobb rögöket, pocsolyákat, lejtõket és emelkedõket érzékelni utamon. Rögök, melyben ott kint is oly sokszor elbuktam, pocsolyák, melyekbe beleragadtam s nem is akaródzott kimászni, s ha akartam, akkor még nehezebb volt, lejtõk, melyek magukkal ragadtak, könnyûnek tûntek, de nem vittek sehová, emelkedõk, melyek megmászása oly fárasztó volt, de mindig megérte. Hegyek, melyek mindig átláthatatlanok, alagutat fúrsz rájuk, de a hegy megmarad, s nem ismered, ha azonban megmászod, ezernyi csodájával ismerkedsz meg - azok a hókupacos fenyõfák, hideg van, mégis melegséggel tölt el -, s az mégiscsak többet ér.

Talán ezért is választottam most azt, hogy végigjárom a barlangot, szerény felszereléssel, végig, mindegy hová vezet. Tényleg, a barlang! Itt lennék, közben teljesen elfeledkeztem róla, csak az tudom, hogy valahová megyek. Talán már a barlang sem létezik igazán, csak az út, melyen haladok, de hová és ki? Ez a két kérdés foglalkozat leginkább. Mert ki vagyok én, aki csak úgy nekiered, egy sötét barlangban császkál, néhány napra elegendõ étellel, itallal, váltás öltözék nélkül, kezében egy fáklyával, hátizsákjában egy lámpással, meg némi olajjal, s még azt sem tudja hová megy? Nem tudom, de mennem kell, valaki ezt súgja nekem. S nem a fülembe, belül szólal meg a hang, bennem, más ez, mint picit korábban a denevérek finom hangzuhataga. Zuhatag. Mintha vízeséshez közelednék, pedig csak a cseppkövekrõl pereg alá apró szemekben a víz, ilyen csönd van, nyugalom. Hányszor vágytam arra kint, hogy eljussak egy ilyen nyugodt, békés helyre, de nem tudtam, s most itt vagyok. Emberek milliárdjai odakint, nem beszélek velük, nem látom õket, de minta õk is jönnének. Érzem azt is, hogy elõttem már jártak erre, holott sehol egy lábnyom, egy edény, bármi szemét, rajzok a falon, csak jelek, amiket érzek. De nem bánt, hogy elõttem már voltak itt, nem egy világi felfedezõ vagyok. S mintha jönnének utánam is, de nem kell rohannom, félnem, nem az életemre törnek, s talán észrevétlenül egyesek még el is suhannak majd mellettem. De ez mind nem fontos, a fontos csak az, hogy én végigjárjam ezt az utat.

Valami hajt, úgy érzem pihennem se lenne szabad, de egy beszögelésben mégis megállok, s bundámat magam alá gyûrve leülök egy vörösesbarna, zöldpikkelyes kõre, mert lábam már nem bírja tovább. A fáklyám egy ólomszürke gyûrtpapírhoz hasonló fal repedésébe szúrom be – nem kis erõfeszítés árán – bízva abban, hogy ki is tudom szedni onnan. A lobogó tûznél a vízcseppeket figyelem, melyek majdnem orromat súrolva cseppenek elém az egy-két centi magasan álló vízbe, hogy ott kifelé táguló köröket írjanak le. Én is szépen idecsöppentem. Talán én is egy kis kör vagyok, egyre nagyobb köröket írok le, mígnem elérem a legnagyobb kör állapotát. Legnagyobb kör… Végtelen, s talán már nem is kör, hanem gömb, önmagába forduló… Homlokomat felhúzott térdemre hajtom, szememben a fény most zöldes sárgás lángja, mely lassan narancssárgába, mélyvörösbe vált, s így ér az álom, a fizikai kimerültség pillanatában…

 

Nincs vége… Tudom, hogy alszom, de itt vagyok, én vagyok, ez az érzés nem törölhetõ el. Mennem kell, de most lábaim nem lépnek sehová, lábak… Milyenek is??? Nem érzem õket, elindulok, könnyedén, a víz fölött, még mindig cseppekben hull alá. Lassan követem õket “szememmel” felfelé, hogy honnan is jönnek, s a barlangnak nincs teteje! A kék ég mered rám, szelíden, langyos szél fúj, munkája magával sodorja a fehér formákat, felhõket, melyek az óceán felõl érkeznek. Ködszerû pára borítja az óceánt - a nap tüze hevíti - s onnan való a vízcsepp, mely most arcomra hull. Milyen finom is ez, mintha az óceán ölelne magához, s a szél, mely hozta egy piciny darabját, s az ég mely utat nyitott neki, s a nap, mely küldte õt, a Természet, melyben létezem. S túl szûk kép ez, mit róla alkothatok most, mikor – fejem kissé elõre dõlt - orromra hullt a vízcsepp. Lehet csak pár percet pihentem, de lekaptam a sziklafalról a fáklyát - s hirtelen meglepõdtem, mily könnyedén sikerült kiemelni helyérõl, ahová betuszkoltam -, felegyenesedtem, hogy újra nekivágjak, tovább…

 

Már nem törõdtem a sötétséggel – bár a fáklyát mindig szorongattam, s az továbbra is ontotta magából a kellemes fényt – nekem már egy volt a sötét barlang, a világító nap, az ég kékje, az éjszaka, a nappal, s ezen ellentétes színek harmóniájában megnyugodva folytattam utam. A színek harmóniája, mégis mily furcsának tûnnek így az árnyékok ebben a barlangban. Színesek, zöldek, szürkéskékek, narancssárgák… megbotlottam… s bár elsõ gondolatom az volt, hogy egy újabb rög, úgy döntöttem megvizsgálom, milyen rög ez – s ugyanakkor éreztem, hogy elméláztam a színeken. Lehajoltam és meglepetésemre nem egy rög akadt kezem ügyébe, hanem egy kicsiny ládika, melyet egy kézzel felemelhettem. Az ócska rozsdás zár könnyen pattant fel, s egy gondosan összehajtott, nedves bõrdarabot halásztam elõ belõle. Apránként széthajtottam, írást pillantottam meg rajta.

Felnéztem s egy nagyobb sziklán ütközött tekintetem. Odamentem, levettem a hátizsákot, elõhalásztam a lámpást, meggyújtottam - a fáklya lángját pihenni engedve –, elhelyeztem a sziklán s szemügyre vettem a bõrdarabot. A következõt olvashattam:

“Nincs kezdet, sem vég,
Alattam, fölöttem ég,
A föld vonz és taszít,
Megyek, amíg
A kör minden pontját
Nem látom tisztán át,
Míg életem nem egy kör,
Míg életem gyötör.”

S mielõtt még mélyebben gondolkodó estem volna, bevillant, hogy valóban a szenvedések, gyötrelmek igazi értelme sokkal mélyebben rejlik, valódi céljuk a figyelemfelkeltés, hogy bensõ valóságunk felé forduljunk abból az álomvilágból, amiben ma is élünk, hogy úton járok, gyötrelmes egy úton, de elõre. Itt a barlangban is, ez most a bent, s talán épp itt lehet párhuzamot húzni, a belsõ valóságot keresni jöttem, s azt máshol nem találom meg, csak magamban. Csak magamban, s mégis valahogy tudom, hogy mennem kell tovább, mert lesznek még az úton eszközök, melyek a cél elérésében segítségemre lehetnek.

Újraélesztettem a fáklyát, összecsomagoltam, s lépteim lassan továbbhaladtak. Néhány perc múlva a fénycsóvában egy ködszerû alak kezdett kibontakozni.

- Hé! – kiáltottam felé.

- Hé! – hallottam.

- Üdvözlet. – próbáltam köszönteni.

- Üdvözlet.

Már közelebb értem hozzá, de nem láttam tisztábban így sem. Meglepetésemben megkérdeztem:

- Ki vagy te?

- Ki vagy te? – jött a “felelet”.

- Egy utazó. – mondtam, bele sem gondolva a túl egyszerû kijelentésbe.

- Egy utazó… - jött a válasz.

- S te ki vagy? – kérdeztem újra.

- S te ki vagy? – volt a felelet, s kezdtem úgy érezni, mint aki begolyózott, gondoltam megkérdezem, honnan pottyant ide elém:

- Hogy kerültél ide?

- Hogy kerültél ide? – hallottam, s akkor szertefoszlott a titokzatos szellem-alak idegen.

Lassan ocsúdtam a fél-kómából, hogy ez csak egy saját tudatom által kivetített kép volt, mivel nemrég még a kinti világban voltam, s unalmas volt így társak nélkül kószálni egy gyönyörû, ám mégis kietlen barlangban – ami ugyan nem is annyira kietlen. Minden kérdésemre maga a kérdés volt a felelet, minden válaszom csak megismétlõdött. Újra oda lyukadtam ki, hogy a legfontosabb, ami foglalkoztat az, hogy “Ki vagyok én?” és “Honnan jöttem? Hová tartok?”, de ezekre a kérdésekre senki külsõ személy a választ meg nem adja, s nem is tudja megadni, ezt csak én tudhatom, tudom, csak meg kell találnom Önmagam.

Mielõtt lépteim továbbhaladtak volna, elõkaptam egy almát hátizsákomból, és komótosan elfogyasztottam. Soha ilyen jóízû almát még nem ettem, igazi ajándéknak éreztem – és szerencsére kellõképpen laktatónak.

Folyosó folyosót követett, kanyarulat kanyarulatot, aztán az egyik forduló mellett egy szûk repedés a sziklafalon, melyen egy magamforma ember is épphogy átpréselheti magát.

- Túl a repedésen. – súgta valami, s én, mintha a legtermészetesebb lenne a világon, megpróbáltam átjutni rajta – teljesen megbízva a hangban –, sikerrel.

Egy tágabb folyosóba jutottam, felszerelésem sem szenvedett kárt, csak a fáklyából csöppent egy lángoló csóva sercegve a nedves talajra. A következõ fordulónál sárgás-vöröses fényre lettem figyelmes. Ezt nem a fáklyám vetítette. Befordulva, távolról egy tûz mellett, nekem háttal ülõ alakot pillantottam meg. A nemrégen lezajlott közjáték után lecsendesítettem elmémet, megnyugodtam meglepetésembõl, s úgy találtam ez nem a képzelet játéka. Lassan közeledtem.

- Üdvözletem, útitársam… - szólítottam meg, meglepõ nyugalommal, mintha ezer éve ismernénk egymást.

- Üdvözlet neked Vándor… - felelte, anélkül, hogy megfordult vagy bármilyen mozdulatot is tett volna.

- Úgy érzem, üzeneted van számomra, beszélni szeretnék veled, ha megengeded, hogy melléd telepedjek – szólaltam meg végre, miután kiûztem gondolataim közül a rablókra, fura alakokra vonatkozó, a nyugalom és ismeretség mellett azért meglévõ képzeteimet.

- Megtaláltál, hogy megtaláld Önmagad – jött a higgadt válasz…

 

Hogy megtaláld önmagad

 

Letelepedtem a tûz mellé, s útitársam mozdulatlan arcába néztem, nevét nem kérdeztem.

- Emlékezz csak, nézd meg kinek gondoltad magad akkor, amikor elindultál a barlangban keresni valamit. Emlékezz csak, útközben hányszor felejtetted el, hogy hol jársz, s csak te voltál. Tekintsd a barlangot Önmagad belsõ lényének, úgy járd végig! A lényeg nem a barlang, hanem Te magad! Figyeld a jeleket!

- Tehát azt mondod, mindegy hol vagyok, akkor is képes leszek Önmagam felfedezésére?

- Mindegy, de most e barlang nyugodt légköre, elhagyatottsága – még ha velem találkoztál is -, alkalmat ad arra, hogy gondolataid, érzéseid megvizsgáld, megismerd. Ez egy eszköz, mely segít, s mindegy mekkora eredményt érsz el, de járd végig a barlangot, hosszú még az út.

- Nekem már nincs bejárat, kijárat, csak az út. Végig megyek rajta.

- Most jó így. Majd meglátjuk.

- Te már végigjártad a barlangot? –kérdeztem.

- Már igen, de néha még visszatérek meghitt csendjébe, hol fizikailag, hol csak gondolataim útján. Te is, most ugyan a barlangot járod be, de gondolataiddal bárhová eljuthatsz.

- Értem mire gondolsz - vettem oda, s õ csak bólintott, majd újra a majdnem merev pózba merült.

Rengeted kérdés merült fel bennem, de nem tudtam igazi szavakba önteni õket. Õ azonban mintha megérezte volna szándékomat így szólt:

- Az vagy aki én, ugyanaz, mégis egyedi, és oda indultál, ahová én. Még én sem értem célba, különbségek választanak el, még sincs köztünk különbség.

Átvillant bennem, hogy most mégiscsak a képzelet játszik velem s én vetítettem ki Önmagam elé ezt a lényt, s imént tévesen vizsgáltam meg tudatállapotomat.

- Nem, Vándor, nem a képzelet játéka ez. Lényegében ugyanazok vagyunk, de utunk más, most azonban találkoznunk kellett. – szólt újra.

- Említetted, hogy te már végigjártad a barlangot, tudnál mesélni róla?

- Mesélhetnék, de talán tényleg mesének tûnne az egész. Csak azt javasolhatom, hogy járd végig, egyedül, mert mindent neked magadnak kell átélned, megtapasztalnod, akkor lesz a tiéd. – és a bottal, mellyel közben a tûz égõ fácskáit igazgatta kipiszkált valamit a parázsból, felkapta, - Hé, kapd el! – s máris, laza mozdulattal felém dobta.

Elkapnom ugyan sikerült, de a következõ pillanatban már ki is ejtettem kezembõl, mert égetõ érzés mart kezembe. A földön elõttem egy gõzölgõ sültburgonya hevert. Útitársam elmosolyodott:

- Várj csak, próbáld meg újra, de most ne gondolj arra, hogy égetni fog, hogy a tûzbõl halászom elõ, hanem csak annyit, hogy meleget ad elgémberedett kezednek.

Alig maradt idõm rákoncentrálni arra, amit mondott, máris dobta a következõ burgonyát. Elkaptam, közben erõsen arra gondoltam, hogy hideg kezemnek langyos energiát ad és sikerült megtartanom.

- Már kezdesz élni… - szólt.

- Oké, ez sikerült, de mi volt mögötte? – kérdeztem, érezve, hogy több történt, mint pusztán a képzelet újabb játéka.

- Majd késõbb. – csak ennyit szólt.

Õ is kivett még egy sültburgonyát, aztán lassan nekiláttunk falatozni. Néhány perc alatt elfogyasztottuk, minden kis falat különleges ízét érezve, aztán újra megszólalt, nem minden irónia nélkül:

- Nem tudnál mindig arra koncentrálni, amit épp csinálsz? - és éreztem: igaza van. – Nos, tudatod a megszokott mintát, mely szerint kezed megégeti a forró tárgy, lecserélte egy olyan képre, melyben ilyen negatív esemény nem következik be. Sõt ennél több is történt, mert olyan energiamezõk léptek mozgásba, melyek a testre gyakorolt negatív hatást, a test és fõképpen a tudat számára pozitívvá változtatta. Persze itt nem arról van szó, mint a “kinti” gyakorlatban, hogy bizonyos szerekkel eltompítjuk a fájdalom érzékelését, itt az energia áramlásának folyamatába szólunk bele. Egyelõre legyen ennyi elég, késõbb részletesen meg fogod érteni, s nemcsak a testi fájdalom kiküszöbölésére használhatod majd.

- A leckét megkaptam, köszönöm. – nevettem rá, de õszintén.

- Szívesen, ez természetes.

Úgy éreztem szavaiból, hogy legfontosabb üzenete újra csak az, amit az általam kivetített szellem-alaknál is éreztem, csak önmagamra számíthatok igazán, bár leckéket vehetek, segítséget kaphatok, de a feladattal egyedül nekem kell megbirkóznom.

- Úgy gondolom egyelõre nincs több dolgunk egymással, tovább indulok. Üdvözlet és jó utat! – szóltam.

Nem ellenkezett, elköszönt:

- Neked is jó utat, és üdvözletem a halottaknak!

Felszedtem cókmókomat és utolsó szavait furcsállva indultam tovább…

 

Tovább a folyosón

 Néhány perc múlva már csak saját, második fáklyám fényénél haladtam tovább, a másik vándor tüze már csak neki világított, hacsak õ is tovább nem indult valahová. A fáklya fényénél a víz a köveken, sziklákon furcsa hatást keltett. Egyesek mintha izzadtak volna, úgy néztek ki, mintha füllesztõ melegben dolgoznának, mások síró arcokat idéztek, bánatukban, örömükben sírókét, megint mások a nagy hegyi patakok kicsiny másolatát idézték szemem elé. Színek, mint a tavasz, az õsz, a nyár, a tél, mindegyikõjük képviselt egy-egy évszakot, s egymás mellett, egy idõben voltak õk az év… a kövek csodája, a kövek élnek… s rendkívül jó érzés töltött el.

Ekkor eszembe jutottak a vándor utolsó szavai: “és üdvözletem a halottaknak” s megértettem, hogy nem a temetõk csendjében, a sírokban pihenõ csontoknak kell üdvözletet vinnem, s nem a poklot kell megkeresnem, nem is a túlvilágot, hanem azoknak az embereknek kell üdvözletét átadnom, akik csak jelenlegi életükben hisznek, akik testükkel azonosítják magukat, hiszen õk így tulajdonképpen élõ halottak. S megértettem mire mondta azt, hogy már kezdek élni, azt is, hogy a fizikai fájdalom nem számít, és a test csak eszköz az úton, egy mozgó lakóháza annak a lénynek, aki vagyok…

Néhány percet vagy órát – az idõt nem tudom, de nem is lényeges – még elidõztem a kövek szemlélésével, majd továbbindultam. A folyosó lassan kiszélesedett és egy tágasabb barlangrészbe érkeztem.

 

A zeneterem

 Furcsa fények játszadoztak a barlang e termének falán, a kövek azúrkék fényt tükröztek vissza, s ebben a tengerben fodrozódtak az árnyékok. Figyelmem mégsem köthette le sokáig a hullámzás - mely most ugyan nem a vihardúlta vizet, hanem a békességet hozta szívembe -, mert lassan egy mester által írt szimfónia lopta be magát fülembe, érzéseimbe, a húsomba, vérembe, csontjaimba és azon is túl. Túl, hiszen néhány pillanat alatt kõvé dermedtem, olyanná, mint maguk a cseppkövek, mozdulatlanságom tiszteletadás volt a mester, a zeneszerzõ elõtt. De ki is õ, ki e remekmûvet komponálta? Itt egy teremtett lélek sincs rajtam kívül – súgta egy gondolatfoszlány agyamnak.

Csepp, egy vízcsepp hullott alá, méltósággal a barlang kemény talaján összegyûlt tócsába, aztán még egy, még egy… S mindezt nem rendszertelen összevisszaságában mûvelve, hanem oly harmóniában, hogy azt vettem észre, hogy leomlik kõ-testem, nem robajjal, nem feszülten, egyszerûen csak úgy olvadt le rólam, mintha finom szellõben állnék, mintha nyári, langyos esõ peregne le bõrömön, azon, mit most elfeledtem. Voltam, s mégsem, nem úgy, ahogy eddig megszoktam. Lassan én is vízcseppé válva, a dal részeként lüktettem tovább a vízcseppekkel… Csend és nyugalom… S a vándor, kivel nemrég találkoztam itt, a barlangban; mely, ha csak a szót nézem, a bezártság, a sötétség, a félelmek háza, most teljes ellentétében mutatta meg nekem magát. S a vándort, és azokat, akiktõl elbúcsúztam, mikor felfedezõ utamra indultam, õk is a zene részei voltak, s azok is, akik kinn várnak, s még sokan, akiket nem ismerek s most egyszerre oly ismerõssé váltak. Éreztem, hogy velem vannak, hogy e zene részei, hogy a szerzõ nem egyetlen ember, hanem minden és mindenki, s én magam. Éreztem, hogy fontos vagyok, hogy nem véletlenül érkeztem ide, hogy nincs véletlen. Éreztem, hogy mindenki fontos, mindennek és mindenkinek megvan a maga helye – csak sokan még nem találjuk e helyet, azt hisszük már megérkeztünk, sírunk vagy örülünk sorsunk felett, s így leblokkolva a célt nem találjuk. Én is keresõ vagyok, keresem a helyem.

Nem tudom, hogy pár perc volt-e, vagy órák, míg az egy teremtett lelket se számláló barlang minden teremtett lélek barlangja képében mutatkozott elõttem, de éreztem azt az erõt, amely összeköt, ami old, a szeretetet. A szeretet, mely így szóban gyengébbnek érezhetõ, a szeretet, mely mindannyiunkban ott él, csak nem találjuk a kinti világban, képtelenek vagyunk rá, de talán nem is akarjuk, fölösleges álképzetekkel tömjük helyette magunkat, s ezeket eldobni nem akarjuk. Pedig csak a barlangba kellene eljutni, no nem feltétlenül ebbe, ahová én elindultam, e nélkül is utazhatunk, hiszen mindenkinek megvan a maga felfedezetlen, sötét, kívülrõl félelmetesnek tûnõ, s belül csodákat rejtõ barlangja, a saját belsõ énje, igaz szeretetének otthona, azé, amit leírni nem lehet, könyvekbõl sem tanulható. A szeretet csak a szeretetbõl ismerhetõ meg. Többen már elindultak a felfedezõ útra, néhányan már meg is érkeztek, s én most, az egyik kicsi vízcsepp, azt kérdem más vízcseppektõl: nem gondolják-e, hogy nekik is útra kellene már indulniuk? S a zene válaszol, a vízcseppek sorban aláhullnak, hosszabb-rövidebb úton, mély-magas hangon megszólalva csöppennek a számukra tengert jelentõ vízbe, a többi vízcsepp közé, hogy valahol feltörjenek egy patakban a hegy mélyérõl, hogy itassák a földet, hogy elpárologjanak, és felhõvé duzzadjanak, hogy esõ legyen… és zene…, mert tudják, nincs megállás, csak változás, nem csünghetnek örökké a cseppköveken. S hogy miért nem? Mert nem ez az igazi rendeltetésük, nem ez a céljuk.

Belátom, hogy kinn én is “lusta” voltam - s talán ha kiérek vissza-visszaesõ lehetek még -, megállni, elgondolkodni, csak rohan az ember végeláthatatlanul (igaz cél nélkül), a maga féltve dédelgetett egyetlen élete után… De egyetlen vízcsepp nem zenél.

Lassan újra eljutottak tudatomig a fények, a fények önfeledt játéka, színpompája, miközben még mindig a vízcseppeket hallgattam. Egyedül voltam, de nem voltam mégsem egyedül, csak most fizikai szememmel nem látok másokat, s mivel ebben a barlangban vagyok, engem sem látnak. A karom, a lábaim újra megmozdultak, könnyedén, aztán testem kissé rám nehezedett, de csak annyira, mint amikor télen egy jó meleg subát terít a vállára az ember. Úgy döntöttem, tovább indulok. Elõre tekintettem – s ekkor kissé meglepõdtem, mert szemhéjam még mindig rácsukódott tág pupilláimra, de láttam magam elõtt az utat. Eloltottam a fáklyát, s egy felemelõ érzéssel a lelkemben mentem tovább utamon…

 

A nagyterem

Nemsokára újra egy tágas barlangrészbe érhettem, ahol imént megtapasztalt képességem büszke és rajongó próbálgatása, a sötétben felbukkanó apró barlangrészletek örömteli megfigyelése egy, a hátamba nyilalló fájdalommal, és szívem hirtelen, fagyossá váló dobbanásával ért véget.

Amint a fájdalmat legyûrni igyekezve, a tõlem telhetõ leghirtelenebb mozdulattal megfordultam, olyan hirtelen hátráltam két lépést, mert amit láttam, elborzasztott. Soha nem láttam még ilyen ocsmány, ragacsos, nyáladzó, halszemû állatot, ha állat volt egyáltalán. Az, hogy hogyan kerülhetett ide, azon pedig idõm sem volt elgondolkodni. A borzadály érzése és hányinger kerülgetett, s az érzés megjelenésével egy idõben feltûnt elõttem egy zsír-hájtömeg lény, szemek nélkül, hol elfolyva, hol feltornyosulva. Félelem lett úrrá rajtam, s hirtelen elõbukkant egy szakadozott ruhájú alak, arcáról és kezérõl cafatokban lógott a hús és a bõr, s bár lehetett tõlem vagy tizenöt méterre, de bûze erõsen fojtogatott. Ráadásul kezében egy éles bárddal hadonászva felém rontott. Lelkiállapotomban újabb változást éltem meg, félelmembõl átcsaptam az indulatba; fegyver nem lévén nálam, ökölbe szorított kézzel, fogcsikorgatva, ugrásra készen vártam, hogy közel érjen.

Szinte ugyanebben a pillanatban úgy éreztem, hogy kiszakadt belõlem valami, s már láttam is azt a két méternél magasabb, vad tekintetû rongyos katonát, aki fegyverét a cafatos alak felé emelve egy lépést tett elõre - talán azért, hogy egy jól kimért csapással kettészelje -, de nem ez történt. Megfordult, izzó tekintete a szívembe markolt s kész volt a végzetes csapásra. Én tehetetlenül összerogytam, s vártam, hogy akár õ, akár a másik, vagy bármelyik a lények közül, bevégezze rajtam feladatát. Tarkómon hideg, erõs ütéssel szántott végig valami, s úgy éreztem a kobakom a kemény, vizes padlóra hullik, s erõtlenül melléhuppan testem többi része. Meghalok, gondoltam, de csak a hideg vizet éreztem, a kemény, szúrós sziklákat, s kinyitottam a szemem. Senkit sem láttam, s ugyanolyan egészben voltam, mint amikor beléptem a barlangba.

Sokáig tartott, míg megnyugodtam, s végiggondoltam, hogy hallucináltam-e az éhségtõl, árnyékok játszottak-e velem, álomból ébredek, vagy egészen más történt. Felültem, és úgy döntettem, megpróbálom visszapörgetni az eseményeket. A terembe belépve újra éreztem a fájdalmat, s onnan kezdve újra éreztem mindent, csak más szemszögbõl. Most tudtam, hogy fájdalmat fogok érezni, tudtam, hogy félni fogok, tudtam, hogy a düh elragad, s lassan rájöttem, hogy mindezek a lények nem mások voltak, mint az én érzéseim. Azok az érzések, melyek a legnagyobb akadályt jelentik utamon. Ez alkalommal – akár az éhségtõl volt, akár, mert ennek így kellett lennie -, rájöttem arra, a félelem a szenvedések duzzasztógátja, hogy nem másokat kell legyõznöm, hanem önmagam, pontosabban önmagamban a félelmeket, indulatokat. Éreztem azt is, hogy vissza kell még térnem abba a világba, ahol az imént voltam, bármi is várjon ott, de meg kell küzdenem vele, bár nem karddal, fegyverem egyelõre csak az lehet, amit a zeneterembõl magammal hoztam.

 

Két lehetõség

Az “utazást” nem várathattam meg, tovább baktattam a sziklás, nedves talajon, s közben azon tûnõdtem, miként lehet bennem két ennyire ellentétes tartalom, mely egy emberben van összegyúrva. Még mindig érzem, bár legyengülten az indulat erejét, s mélyrõl újra elõtör a nyugalom, a megfontoltság, és a hit ereje. Ki vagyok valójában, melyikük? Választanom kell-e két lehetõség közül? Mosolyt csalva arcomra, eszembe jut a péntek 13, a balsors kihívása. Vártam is mindig, aztán nem történt semmi különös, hacsak azt nem tekintem különösnek, hogy a balsorssal a nevezetes napon nem találkoztam. Más épp szerencsenapnak tekinti e dátumot. Hogy valójában mégis mi történik velünk, nem efféle dátumok határozzák meg. Én is éreztem már azt, hogy rosszul sikerült egy nap, egy születésnap, hogy ilyen rosszul már régen vagy még soha nem éreztem magam. Aztán utólag visszanézve az eseményeket, beláttam, hogy elég könnyedén “túléltem” azt a “nehéz” napot s tulajdonképpen nem a körülményekben volt a hiba, hanem a megéléssel, a várakozásaimnak nem feleltek meg. Nem az adott pillanatnak éltem, már elõzõ napokban eldöntöttem, hogy milyen lesz a nap, s persze, hogy nem olyan lett, s végeredményben rá kellett jönnöm, hogy én döntöttem úgy, hogy rosszul érzem magam. Van egy aprócska mondatom, mely így szól: - Tegnap után, holnap elõtt, tegyünk meg minden tõlünk telhetõt. Azaz a ma a legfontosabb, a ma munkája, a múlt már beért; hibáiból, eredményeibõl a tanulságot kell csak magunkkal hozni, s nem rágódni rajta, mint egy csonton, hogy mi lett volna, ha, és ha… A jövõrõl, a holnapról is merész képeket alkotunk, aztán ebbe bukunk bele. Túl sokat foglalkozunk a jövõvel, félelmeket, elvárásokat vetítünk ki oda is. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem tervezhetünk el semmit. De mit is tervezzünk? A kérdés ebben az esetben az, hogy mit szeretnék elérni, és mit kell tennem ehhez, és nem a de jó lenne, ha… vagy a bárcsak…

Ha már a péntek 13-mal a babonánál jártam – ami szerint csak az élet megrontója lehet -, eszembe jut a fekete macskám, mely szaladt el elõttem jobbról is, szaladt el balról is, a járdán is, meg szaladt elõttem is, mégsem jelentett ez számomra a “szerencse”-“balszerencse” kérdésében semmit. De annak örültem, s most is örömmel gondolok rá vissza, hogy ez az állat szeretett és én is szerettem õt.

No ennyit a babonáról, meg az elkalandozásról; majdnem orra vágódtam a csúszós talajon. Összeszedtem magam, és elõre nézve úgy láttam zsákutcába jutottam, a fal bezárult. De mégsem, jobban megfigyelve két olyan repedést is látok, melyen átférhetek, remélhetõleg egy, vagy akár két tágasabb folyosóra is. A szélesebb vájattal próbálkoztam, s ugyan lassan elõrecsúszva, magam elõtt tolva csekély felszerelésemet, de könnyûszerrel a várt folyosón találtam magam. Talán csak három-négy métert kellett átkúsznom. Azért a bõrömön a horzsolások érzékeltették, hogy nem volt ez olyan egyszerû; de én már rá se hederítettem, mert figyelmemet az a gõzölgõ, forró barlangszakasz kötötte le, ahol jártam. A talajból sisteregve tört elõ a vízgõz, s kissé hirtelen volt a hidegebb folyosók után ez a forró gõzáradat. Hideg és meleg ellentéte volt ez. S újra eszembe jutott az én belsõ ellentétem, s az, hogy van két lehetõség, de ahogyan a hideg sem, úgy a forróság sem vonzott túlzottan. Így voltam ezzel a kérdéssel is, van két lehetõség, de talán egy harmadikat kell keresnem, amelyben mindkettõ megvan, mindkettõ, de már ellentétes pólusuk nélkül. Azt, hogy ez a gondolat pontosan mit rejt, most itt a forró gõzben még nem értem, csak azt tudom, hogy még foglalkoznom kell e kérdéssel.

 

A KIJÁRAT

 Továbbhaladva végre langyos szellõ simogatott végig, faleveleket utaztatott magával felém, melybõl éreztem, hogy a kijárat felé közeledek. Az egyik levél a kövekbe vájt kicsi érbe hullott s ott ringatózott, mint apró hajó. Csodálatos látvány volt, a nagy folyókon utazást érzékeltette, s bennem a következõ verset szülte, ezt mondtam el magamban, míg - már semmitõl sem zavarva – egyengettem utam a barlangban:

 

Kiúttalan tévutakon, bolyongani kár,
Mikor van egy olyan út, mely végén a Fény vár.
Nézz rám, én nevetek, még ha sírni is látsz,
De ne az arcomat nézd, ott rossz úton jársz,
Mert homlokom barázdáiban eltévedsz,
Onnan lelkem mélyére nem léphetsz.
Csak magasan, csak fényesen, és a csillogó víz alatt,
A jégcsapok a tûztõl hamar elolvadnak.
Egy hajóra szállok, mely messzire visz,
A célt a Kapitány ismeri, s megsúgja nekem,
S érteni fogja azt a szót az, aki hisz,
Mert hit nélkül azt az egyet is, csak össze-keverem.
A szó és az út, a hullámok meg a tenger,
Félek még, hogy összecsap felettem.
A vihar a tengeren, a félelem énbennem, egyek, összenõttek,
Szívem köré ragacsos pókhálót szõttek.
Gyere kicsi seprûm, nõj ki a szívembõl, seperjük ki a pókokat,
Én megölelem õket, és szélnek eresztem,
Nem várok tovább, hisz vártam már oly sokat,
Hogy az legyek, ki eddig nem lehettem.
És szél karol a vitorlába, és zúg a hajó elõre,
A víz ugyan nem tükörsima, de nem zavar semmi sem,
Nagyot lépve felpattanok egy fehér felhõre,
És a nap süt, és a fény ott csillan a szemeimben…
És megyünk tovább, a Kapitány, a Hajó, meg én,
Ezen a hajón az egyedüli, mindentudó matrózlegény,
Csak így hárman, a Nagy Kikötõbe. Sok ott a hajó,
A kapitány, a matróz, a süket, a vak, no meg a “jó”,
Aki azt hiszi, hogy megérkezett, és “rossz” nem lakik nála,
De ráébred õ is hamar, annak tudatára:
Hogy van egy út, mely a célhoz vezet, vezet, és vár,
Kiúttalan tévutakon bolyongani… kár.

 

A vers végére érve, egy újabb kanyarulat után, csukott fizikai szemem ellenére, vöröses, majd narancssárgás, késõbb szinte vakító fehér fényt éreztem. Megtorpantam, majd lassan kinyitottam szemem, melybe éles sugárral kapott bele a nap fénye. A kijárat elõtt álltam. Itt volt az ideje, hogy visszatérjek a kinti világba, hogy ott hasznosítsam tovább azt, amire rájöttem, hogy ott tanuljak tovább, de éreztem azt is, hogy az egész barlangot magammal vihetem…

Meglepetésemre elõször azzal a vándorral találkoztam, akivel a barlangban is.

- Már vártalak. – szólt.

- Vártál? De hát nem mögöttem maradtál?

- Ne légy ostoba. Te is tudod, hogy nem csak egy út van, hanem ezernyi. Sõt talán mindenkié más és más.

- Te is találkoztál velük? – kérdeztem hirtelen.

- Igen, mindenkivel. Láttam a gyûlölettel átitatott gyilkolót, a farkasként párzó vadat, a húst tépõt, hogy gyomrát töltse, a tehetetlent, a magába roskadót, és láttam a magába nézõt, az elesettnek segítõ kezét, ellenségének békejobbját nyújtót, az önzetlent, kinek igaz tettei csupán a szeretetbõl fakadnak. Most véget ért egy út.

- Kiértem, de furcsa érzés van bennem, mintha még csak most indulnék.

- Jól érzed. Velem is megtörtént. Te is találkoztál már azzal, mit saját felfedezni kívánt barlangodnak nevezel, mely azonban nem sziklákból áll. Én már elindultam ezen az úton. Te most indulsz. S tanácsként csak egyet mondhatok: ha elindultál, bármit látsz is majd, bármi legyen az, amivel találkozol, megállhatsz ugyan, hogy tisztázd, hogy tisztán láss, de soha ne a vészkijáratot keresd… S most menj tovább… Áldott legyen az út…