|
|
Bagi László Hezekiah:
én vagy Én
Jöjjön el valaki és gyógyítson meg, mert nem tiszta a lelkem,
Önmagam elől önmagam többé már el nem rejtem,
A múltamat ismerem, a jelenem élem, a jövőmet sejtem,
A gyógyító is eljött, itt munkál már bennem…
Ébrednem kell, barátommá fogadnom, mesteremmé,
Úgy kell cselekednem, ahogyan azt ő is tenné,
Egy az élet, de nem egyedüli, a magány csak nekem fáj,
Kit álmokban ringatózva szédít el ez a vérvörös táj…
Csalóka emlékekhez és csalódásokhoz láncoltam magam,
Rabbá váltam, pedig szárnyat csatolt rám az ég,
Az elmúlás fájdalmas terhe alatt szomorúan alhattam,
Várva mindig a hajnalt és várva a megnyugvó éjt…
Mert nappalom volt éjjelem, a sötét a lét,
S mégis növekedek, mert magam megszaggattam,
Letisztult a vér; ahhoz már túl nagy a tét,
Hogy lelkem véremben fürödjön, elhagyottan…
Hozzá szólok hát, s átemelkedem a test börtönén,
Hogy való legyen a valóság, hogy ki vagyok én,
Kinézek a Fényre,… benézek a Fényre,
Úgy tekintek rám, mint örök lényre…
Mint aki volt, lesz, aki tudja mit jelent a szeretet,
Aki tudja, hogyha akar, jót vagy rosszat nem tehet,
De cselekedhet úgy, hogy épüljön a világ,
S maga magának és nektek lesz a Lótusz-virág…
Csendben, láthatatlanul, érintések nélkül megérint,
Meglát, meglátod, megszólít, meghall, meghalt és él itt,
Itt a mindenholban, itt a mindigben, most és soha,
Mert mit csak gondolt nem az volt a sorsa…
Bagi László Hezekiah
|
