|
|
Bagi László Hezekiah:
Asztrálutazás
Magához ölel a végtelen tér, az időtlen idő,
Benned lobog a szívnek lángja, az éteri hő,
Kertedben lótuszvirág, a tested egy pagoda,
Lelked ringat, igaz álmaiddal vagyok A,
Kezdet, mely csak e létsíkon ér majd véget,
Mert a szeretet bölcsőjében örök az élet.
Átsző a napfonál, két csillag néz, a szemed,
Mindenkihez elutazom, ma éjjel lehet…
Viszek nektek mosolyt, boldog könnyeket,
Bár életet nem ígérhetek könnyebbet,
De osztozom veled a sorsban, jóban, rosszban,
Abban mit adtál, vagy mit magam is hoztam…
Millió ösvényen és egy úton járunk,
Más a vágyunk, de közös az álmunk,
És elég egy pillanat, hogy mindenkit ölelj,
Értünk áldott a perc, csöndben, békével jön el,
Szíveinket emelni magasba, akár a szárnyakat,
Jöttem, mert vártál, jöttél, mert vártalak…
Minden seb begyógyul, tisztít a Tűz,
Te vagy a szél, mely hullámokat betűz,
Benned zenét kopog az eső, gondot űz,
És kinyújtod kezed, egy másikkal összefűz…
Táncolunk, mint az angyalok, tiszta fehérben,
Mi vagyunk a kotta ebben a zenében…
Érzed, felszabadult a szívednek mélye,
Asztráltestben rajzolsz fátylat az égre,
Fényt lélegzel, mit mindig magaddal hordasz,
Tudod, itt az idő, hogy mindent lelkedbe olvassz…
Így utazunk, Tejúton is túlra, átlebegjük az étert,
Hogy holnap is tudjuk szeretni – ezt a földi létet…
/Hezekiah, Iszathámi, 2006. október 27./
|
