Bagi László Hezekiah:
Sámán-szavak

Kenu fut le a csobogó patakon, arcomon könnycsepp,
Tenyerembõl kifakadó vér, s érzem a hegyi friss szellõt: lélegzet.
Két kondor kísér, az aranyló napkorong elõtt szárnyal.
Sorsot üzen méltóságuk, egy utat, mely ugyan nem könnyebb,
De rajta az álmokon túl - az ember: szeretetben érezhet,
S lassan lobogó tûz élteti, míg megküzd a benne rejlõ árnnyal.

A vadon szelíden simul szívembe, csillagokat hoz az alkony,
Kígyó, Kutya, Medve fénylik. Valahol távol sámán táncol és dalol.
Íjat feszít a holdsugár, s a kilõtt nyíltól gyöngyöz a víz,
Sodor tovább, míg a fák ága hajlong levél-zenével a parton.
Te itt vagy velem, és a Nagy Szellem tüze ég, átkarol,
S a világ egyetlen fény - hang, édes illat, érintés, boldog íz.

Bár fáj még a tegnap emléke, rajzolatja néma bizonyság,
De mi, egymásra talált szótlan hangok, mosolyban ringatózunk,
S bensõnk lángjait tükrözi szemeink csillogó bogara.
Terhekkel teli ajándékot kaptunk, utad könnyeiddel mosnád,
De tudod: ez feladat, s a Nagy Szellemek ösvényén hajózunk.
Azon - végül - hazatalál a Lélek, melynek testünk csak pohara.


/Hezekiah, Iszathámi, 2006. október 1./