|
|
Bagi László Hezekiah:
A meg-nyomorult élet
Fény járja át az erdőt, s tűzbársonyba öltözik tőle az avar,
A szeretetről mesél egy remete, de nem sok vizet zavar,
Miközben Nap süt csókot a levélre, s ránk valaki bélyeget,
Szivárvány ragyog, s az burkolja sűrű ködbe a lényeget…
Búgó gerle röppen, torkában nyílvesszővel bukik alá,
Lelkedhez érne Ő, de gondolataid sora emelkedik fallá,
Sokasodnak az érinthetetlenek, és én értetlen állok,
Ahogyan hátam mögött az angyal, s előttem az álmok…
Nem az étekben a méreg, fegyverként csattognak a nyelvek,
Összezavarják a világot benned, nem ismerik a kegyelmet,
S most is szóruhába bújik a lepkeszárnyon fogant mozzanat,
Életre kíván hívni: a meg-nyomorult életből, holtakat…
Kiknek szemük nyitva, s bár látni születtek, most vakok,
Szívükben könnyebb átélés helyett becsukni minden ablakot.
Lehet, csak a mezőn nyílik virág, nekünk marad a látszat,
Mert Való helyett az ember – szerepet - könnyedén játszhat…
Laza háló a lét a csillagpor-mámor fátylaiban fürdőzve, de félek,
A színpad hiába tágas, a függöny legördül, s elmarad: az Élet…
Ha hagyod, ha hagyom, ha hagyjuk - és már megint csak HA,
Mintha ebből épülne az univerzum… mely szólítja lelkedet, már ma!
/2006. december 3. Hezekiah/
|
