|
Bagi László Hezekiah: Csak megyek
Csak megyek, bele a vakvilágba, az éjbe, arccal törve szélnek. Kanyarog ösvényem. Mindhiába, hiszen az utak: összeérnek… Otthonról jöttem és hazafelé tartok, csak nem tudom a helyet. Nem az a lényeg, hogy keresem, hanem, hogy van, aki vezet…
Van itt egy út, lelkem rajta, lábam meg rúgja a kavicsokat, Hullámzik az égbolt, figyelem a csillagfényű ladikokat, Angyalok utaznak bennük, vigyáznak rám, s a szemükbe nézek. Titkokat súgnak, de csak megyek tovább – nyelvükön nem értek.
Vagyok, aki vagyok, és Vagyok, csak néha fejjel a falnak, Mert elhiszem azt, mit a vérből a vágyaim szavalnak… Percekben és órákban élek, mikor a végtelen is az enyém, És csak megyek, remélve, hogy valahol majd te futsz elém…
Csak megyek, talán ott melletted, s lehetek a fű, lehetek a fa, Lehetek egy fuvallat, egy eldobott kő, tegnap, holnap, vagy a ma, Árnyékod vagy a fény, és itt: e sorok között álmodom tovább, Hogy a véletlen törvényszerűen fogja kézen az ember sorsát…
Csak megyek, s az úton - emlékek hajolnak ki egy ház ablakán, Tűzvirág nyílik, bíborfényt rajzol az ég szunnyadó paplanján, Onnan olvasom: Megpróbállak még, meg, legalább százszor, De ha Velem vagy, számíthatsz Rám… Elkísérlek… Jó utat, vándor!
Hezekiah, útközben, 2006. december 9.
|