Bagi László Hezekiah:
Én és a magány

Én és a magány: vagyunk a milliók,
Elsuhanó árnyak, szárnyak, várnak
Valahol talán, s szeretnénk hinni jót,
Hinni a fiúnak, a lánynak, a vágynak,
Míg sötét képet fest a nappali fény
A házak falán, s kergetjük az álmokat,
Ahogyan õ is, te is, a magány és én,
Mert félsz változni, pedig támogat
Ez az éj, neked ragyognak a csillagok,
De a földet bámulod, ámulok, s elájulok
Kissé mikor elalél minden gondolat,
S a bánat poharát nyögik a bárpultok,
A cigaretta füstjén át nézed sorsodat.
Én és a magány meg azok a milliók,
Kiknek varázsa szunnyad még csendet,
S a fájdalmukat írja a nap, indigót
Használ, s így a másnap is reszket.
Sápadt arcukon a Hold tükörképe,
Esõkönnyekben áznak, öklöket ráznak,
S a lélek kiált, hogy végre tépje
Görbéjét mutató papírját a láznak,
De csapjon magasba lángja a tûznek,
S legyen sarkán az ember kicsit vagány,
Higgyen a szépnek, ne csak a bûnnek,
Hogy jól érezzem magam én és a magány,
Te és a perc meg a végzet, ahogy a szélnek
Súgja a végtelen névtelen a titkokat,
Melyek idõtlen fagyott hõben benned élnek,
S ahogy az ajtót ma reggel nyitottad,
Oly könnyedén tárja magát eléd az élet,
Nálad a kulcs, csak nem érti meg a kinti szót,
Belsõ hangra vár a zár – nyisd ki, kérlek,
Hogy veled legyek én és a magány: a milliók…

/2007. január 28. - Bagi László Hezekiah/