Bagi László: A szitakötõ szép szárnya

A szitakötõ a vizek lakója volt. Vígan úszkált a tiszta vizû tóban, sütkérezett a napfényben, amit a víztükör átengedett a mélybe is.

Egy szép napon, amint szokásos útvonalán úszkált, halk hangokra lett figyelmes:

- Segítség, segítség! – szólongatta ismeretlen barátait egy vízbe hullott pille.

Kis barátunk sem volt rest a segélykérõ alá úszott és kemény munkával partra tuszkolta a sárga-fekete szárnyú, pompás lepkét. A lepkécske kifújta magát, a nap sugarai felszárították törékeny szárnyát.

- Megmentõm. Ki vagy te? – kérdezte a kis pille.
- Én a szitakötõ vagyok.
- Én pedig az egek ismerõje. Úrnõm a kecses szárnyak tündérnõje.
- Megmentettél, kívánj valamit, s lásd majd: úrnõm teljesíti! – azzal huss, elrepült.

A mi kis szitakötõnk gondolkodott még egy kicsit, majd így szólt:

- Kecses szárnyak úrnõje, kívánságom az lenne, hogy én is repülhessek, ott fenn, hol a pille.

S lássatok csodát, négy gyönyörû áttetszõ szárnyával már az egekbe is karolt a szitakötõ. Röpült, röpült és örült. Neki köszönheti a szitakötõ-nemzedék, hogy repülhetnek. A víztõl azonban még nem szakadtak el – mindig elkél ott is a jó szív, a segítõkészség, így hát rövid ideig még a vízben élnek, mielõtt felnõve repülnének a tó fölött.

***

A szitakötõk repülõ rovarok. Egyes fajai kecsesebbek, mások zömökebbek. Petéiket a vízben úszó növényekre, nádra vagy közvetlenül a vízbe rakják. A kikelt kis lárvák fõként kisebb vízi rovarokkal táplálkoznak. A gyerek szitakötõk 1-2 év múlva felnõnek, miközben bõrruhájukat akár tízszer is lecserélik. A kifejlett szitakötõ a vízbõl kiálló növényen megkapaszkodva kibújik a vízbõl, újra megtörténik a csoda, szárnyat bont, s aztán repül, repül, a mi gyönyörûségünkre és saját kedvére.