Bagi László: OrsiCsillag és herceg

/Szeretettel Orsinak/

Hol volt, hol nem volt, de azért mégiscsak van egy lány, valahol a széles óceánon túl, ott, hol a szeretet lakozik.
Ezt a lányt úgy hívják, hogy Csillag.
Na, képzeljétek gyerekek a mesém most errõl a lányról fog szólni.
Figyeljétek csak!

Nos ez a nevezetes leányzó, Csillag, nem mindig lakott ám itt köztünk a földön. Sokáig a Nap volt apukája és a Hold az anyukája, õ meg fenn játszadozott szikrákat szórva az égbolton.
Egy napon… Mondom egy napon, mikor épp esti táncocskáját lejtette meglátott ám valakit a földön.
- Micsoda ragyogó hercegecske! - csattant fel, és a szikráit csak úgy szórta szerte a világba, azok meg úgy beragyogták az eget, hogy a hercegecske mindjárt fel is nézett az égre:
- Óh, minõ káprázat. Mi lehet ez?
De addigra füleihez elért az óvatlan Csillagocska felcsattanó hangja is, s máris így szólt hercegecskénk:
- Óh, nem mi. Hanem ki!
És valahogyan, ki tudja miért, honnan, honnan nem, de a csengõ szavak nem csak a fülét ütötték meg, a szikrák nem csak a szemeit égették, hanem a szívét is.

Igen ám, de a csillagocska útját tovafutva már nem látszott.
- Hát most mitévõ legyen szívem?
S ha már így esett, hogy a hercegecske beleesett a szerelembe, valahogy a szerencse is mellé szegõdött:
- Mit lógatod az orrod hékás? - szólt valaki hozzá.
Körbenézett, de nem látott semmit.
- Itt vagyok fenn a fácskán, csak sötétkék színemmel beleolvadok az éjbe - s azzal megrázta magát, csak úgy hullt az aranypor. Egy madárka volt, egy kék madár.
A hercegecske persze hogy így már látta, hogyne látta volna, de jól tette, hogy picit lehunyta szemhéjait, oly vakító volt az a fény.
A madárka odaröppent a vállára:
- Tudom én mi bajod van neked, hallod-e?
S választ se várva folytatta:
- De segítek én neked! - ekkor, ha a hercegecske madár lett volna, biztosan õ is elrepül.
És lássatok csudát, el is repült. A kék madár meglegyintette ugyanis a fiút - mert hát csak az egy hercegecske -, s azzal szépen madárrá is változtatta.
- No én továbbállok, te meg csak szállj fel ide a helyemre, s várd a holnap estét, amikor táncába kezd a Csillagocska.
- Várok én, várok - azzal huss mindketten szárnyra kaptak.

A fiú, vagyis most már madár, álltó éjjel s álltó nappal le se hunyta szemeit. Aztán eljött az éj, s a távolban már látta a Csillagocskát, amint elkezdte szédítõ, gyönyörû táncát a sötét égbolton, hogy szikrácskáival bearanyozza azt. Uccu neki, madarunk máris röppent felé. Maga is csodálkozott, hiszen a szélnél is sebesebb volt, és szárnyaiból ezüstpor hullott.
És össze is találkoztak.
Képzelhetitek a meglepetést!
Hogyhogy, hogyhogy nem - nem tudom mirõl beszélhettek, mert messze voltak, hogy halljam õket, de csodás táncukat láttam -, egymásba szerettek.
Mivel a nagy feltûnést nem szerették - s higgyétek el az a tánc elég feltûnõ volt, én láttam -, inkább úgy döntöttek a földön keresnek maguknak otthont.
S Csillagocska lány lett, a madár meg újra fiú.
Azóta csak annyi hírt hallottam felõlük, hogy boldogok, és tudom örökké fognak élni, egy soha véget nem érõ mesében.