|
Bagi László Hezekiah: Áldott vagy, nem áldozat
„Nem kell Istennek lenned, csak embernek általa… s én hiszek tebenned…”
Zajok a fejemben, utánam lábnyomok, Néhány lámpa az alkonyban fényt zokog. Végigsimulnak az árnyak a városban, Hazugságok, miket sosem számoltam, Csak félrerúgtam, mint az utcán a rögöt, De tudom, hogy fáznak a falak mögött, Hallucinogén létbe bánatot fojtva, Vagy csak egyszerűen könnyeknek foglya Az ember, s poharában színültig félelem, A test nyöszörög, nyüszít, de a lélek nem, Csupán álmodik, vár, hogy legyél önmagad, Mert húzhatod az igát, de a cérna elszakad, Földre hull az üveg, szétfolyik a koktél, Látod a füstön át: a szőnyegen folt, vér. Vörös csepp, a tegnapi szenvedés emléke, S érzed, csak úgy, magától sosem lesz vége…
Kinézel az ablakon, sötét tengerben a nap, Az elúszó égi hajókkal tán az idő szalad… Morajlik, villám fénye festi szobádat, S ahogy az arcodat nézem: csodállak, Mert van, amit az eső sem most tisztára, Csakis a lobogó tűz, szívednek világa, És az a láng tekint szemeidből most felém, Melyben minden múlandó fölött él a remény…
A vihar után nyugalom, de újra kél a szél, És nevet, majd sír, s mosolyog az, aki él, S bármi fáj, - nagyon fáj - tovább kell menni… Sosem volt könnyű föld gyermekének lenni: Beléd mar, megpróbál minden nap, Vágy… kétség… elmúlás… és a gondolat, Amint harcol, s pár idea összedől. Olykor nagyot markolsz a semmiből, Ám ahogy fogod, rájössz, ez is valami, S kiáltod azt, mit a csendben hallani: A lehetetlen és véletlen nincsenek, Csoda van, - csak hozzá kevés az ismeret. Ne rohanj el keresni, hiszen benned lakik, S kuszának tűnő útjain elvezet majd a Hit… Áldott vagy, nem áldozat! Bár terhekkel teli, De szeretsz… Szeretsz… és ettől vagy emberi…
2007. július 8. Bagi László Hezekiah
|