Bagi
László: Nyílj ki Csak mész, csak
mész, lépdelsz előre,
és mindig hátrafelé haladsz. Ostobább vagy,
mint a rák, az
tudatosan tolat, de előre! Iszapba bújik, te meg fertőbe.
Túl sokat gondolsz
magadról, mert odébb fújsz egy porszemet. De
gondold csak meg, a
világmindenséghez viszonyítva egy
univerzális szellő porszemként sodorhatja el
az egész földet. És mekkora vagy te?
A földgolyóhoz
képest egy porszem. Amíg a testedbe bújsz, csak
mákszeme vagy a
világegyetemnek. Nyílj hát ki, mint a
rózsa, mely magába öleli a Nap fényét!
Szívd magadba a mindenség erőit! Ne csak a
büdös cigarettád füstjét, ami
kifújva betölti egész szobádat! Leülsz az
íróasztalhoz, aztán nem jut
eszedbe semmi, amit értelmesnek találnál. De mire
ez? Mi értelme van mindennek?
S kérdésed kongva szeli át az űrt, hallod. Csak a
választ nem. A kérdés meg
egyre jobban izzik benned, s valami titokzatos erő is, ami már
szinte
szétfeszít, robbanni készül. Olyan ez, mint
az ősrobbanás. Egy pici mag
tülekedik benned, szabadulását várva, melyből
egy egész Univerzum születik meg,
milliárd fényes csillaggal. Nem tudod, hogy mi
végre vagy még, ki
magadat úgy nevezed ember. |