Bagi László: Reggel
láttam… Reggel láttam. Testében megfáradt öregember volt, fakó barna-zöld szemében csak parázs, még nem a tűz, még szunyókált benne a láng. Őszülő haja szálait hullatta, akár a fák. Járása ólomnehéz volt, s lépte mégis könnyű. Elszakadt a földtől, a szíve emelte fel. Barázdákat szántott homlokára a világ gondja, sós könnyeitől arca száraz, szemének barna-zöldje köré a sírás vörös erecskéket szőtt. És érezte, éjjel a szíve is könnyezet, de nem bánta, lelkét mosta tisztára. Aztán szájának íve mosolyba hajlott, s osztotta szét lelkének kincseit. S minél több felfelé görbülő csillogó ajak-hangot adott tovább szívéből, annál többet kapott vissza. Szeretetet érzett, végtelent. S magához ölelte társait, s érezte, ahogyan ölelik, ahogy átkarolja lelkét Istene. Aztán eljött az éjjel, s beleremegett elérkező mámorába a teste is. Egyetlen ölelésre vágyott már csak, a Kedves érintésére. Hmm… a reggeli fáradt öregember, én! S vágyam… |