A
talizmán A teremtő erőnek
egyesülnie kell
az őt befogadó szeretettel, hogy anyja is legyen a
fénynek, harmóniában
rezdüljön meg az Új lehelet, és nekünk is
eljöjjön a holnap. - S ha ily egyszerű
lenne… De te
is tudod, nem az… - feleltem. - Tudom…
Hiszen, az eljövendő
hajnalon útjára indul az Új, a Gyökerekből,
hogy emlékeztessen minden lelket
arra, honnan jött, hová tartozik… - Igen, s hány gyermeke volt már
jelen itt a földön az Égnek, s mégis mennyi
fül volt képtelen a hallásra,
mennyi nyitott szem nézett vakon a semmibe… Ünnep ez a nap,
mégis ólomsúlyt
cipeltünk magunkkal, szomorúságot, mely a
világba is beköltözött, és azt az
áldott, néhány dekagrammnyi tárgyat… - Szerinted
Jézus vagy éppen
Sziddhártha ma könnyes szemmel tekint ránk, vagy
mosolyog? - kérdezte Ihram… - Tudod Te is, az ő
könnyük olyan,
mint a mosoly, mosolyuk pedig olyan, mint a könny… Tiszta,
élő Szeretet… Sokan
vannak, kik engedelmeskedve a Benső Hangnak az égiek
üzenetét viszik hírül,
hogy a minden teremtett lélekbe belélehelt Szeretet
Tüze újra lángra
lobbanhasson a teremtményekben, s természetes
útján áramolhasson tovább… - S ma kaptunk egy
feladatot,
hogy e talizmán által egyesítsük a Nap
közvetlen és Holdban tükrözött
fényét,
mely által megszületik az Új, a
Rezgés… - tette hozzá útitársam. Közben
sötét köpenyt öltött a táj,
vásznát piciny sárga fénypihék
tették sejtelmesen lüktetővé…
És… - Nézd, ott a
Hold! - szakadt ki
Ihramból egy hangos sóhaj… - Mindjárt
megérkezünk… Még
bőrünkbe karcolt néhány ág,
még aláhullott léptünk nyomán
néhány rög, szavunk már nem volt, s
pár pillanat
múltán ott álltunk célunk kapujában:
ez az orom… Én megfogtam
Ihram kezét, melyben
a talizmánt tartotta, s így, együtt, lassú
mozdulattal emeltük a Hold arca
felé, s vártuk az ismeretlen, ünnepi esemény
bekövetkeztét. A holdsugár
rászitált a fémbe ágyazott
kövekre… És semmi más… -
Próbáljuk újra! - szóltunk,
szinte egyszerre… Karjaink
megfeszültek,
tekintetünk a talizmánon… Langyos szellő érte
arcunk… Felvijjogott a keselyű is - talán
álmában… A fény bársonyosan
végigsimogatta az ezüstös,
vörös-zöld-sárga
tárgyat… De… nem
történt egyéb… Elernyedt
kezünk, a Holdra
néztünk, majd a talizmánra… Aztán
újra a Holdra, majd egymás szemébe…
És Akkor,
Ott, megértettük: a talizmánra már semmi
szükség. Csak egy eszközként kaptuk,
hogy bizton lássuk: magunknak kell azzá lennünk, s
az ősi talizmán apró fénydarabkáit
kell szétszórnunk az emberek között, hogy az
idők kezdetén szívükbe rejtettet
felismerhessék, éljenek vele… És ez nem
csak a mi sorsunk… Ez mindannyiunk
sorsa… Mert a Teremtő mindent megadott a teljes élethez,
csak mi voltunk azok,
akik erről az áldásról megfeledkeztünk…
|